Újra személyi kultusz és agitációs propaganda?

Lapunk nem szokott politikai jellegű irásokat közölni. Szerkesztőségünk elvei között ugyanis alapvető helyen a szakmaiság áll. Az itt következő cikket – bár van politikai vonzata – mégis azért közöljük, mert egy fontos szakmai kérdésre nyújt, egy lehetséges választ.

 

Nem kívánok belemenni egy számháborúba. Nem tudom – még megközelítő – pontossággal sem, hogy hányan voltak az Operánál, s azt sem, hányan voltak a Békemeneten, a Hősök terén, illetve a Parlamentnél, vagy a Hadd szóljon demonstráción. Nem tudom, mert személyesen magam egyiken sem vettem részt. Nem tudom pontosan, mert csak személyes beszámolókból, illetve a sajtótudósításokból van képem az eseményekről. De azt gondolom valójában mindegy is. Mindenkinek el kell ismernie: sokan voltak. Sokan voltak mindhárom eseményen. S, hogy melyiken voltak többen, nagyjából ez is mindegy.

Ami viszont nem mindegy, az, hogy a közszolgálatinak mondott „állami” televízió úgy tudósított az Operaházi eseményről, hogy ott nem látott tüntetőket, a Hadd szóljon esetében „pár ezer” volt a sajtóban közölt szám, a Békemenetről, pedig azt mondták a hiradóban, hogy ez is bizonyítja a kormány melletti kiállást.
Most ne a pontos számokat vizsgáljuk. Ezek a demonstrációk is egyértelműen bizonyitják az ország komolyan megosztott.

A kérdés azonban ami fontos: igaz-e az, hogy az Operánál létrejött demonstráció, illetve a Hadd szóljon tüntetés, a Facebook-on történt meghirdetésre spontán módon jött össze, bértapsolók nélkül, míg a „Békemenet” esetében pedig fizettek a demonstrálóknak a jelenlétért, de minimum az odautazásért?  Ha a kérdésre a válasz igaznak bizonyul, akkor itt egyértelműen személyi kultuszról és az agitációs propaganda esetéről beszélhetünk.

Sajnos e sorok írója elég idős ahhoz, hogy emlékezzen, persze nem a kommunizmusra, mert arról nincsenek emlékei, de a szocializmus építésére igen. Emlékszem tehát a Rákosi melletti kiállásokra, a szocializmus eredményei melletti szimpátiatüntetésekre (még akkor is az volt, ha nem így nevezték, hanem például május elsejei felvonulásnak), a személyi kultuszra, s az agitációs propagandára. (Egy jellemző vicc a múltból: Mi volt a neve a május elsejei kivonulásnak? A kikelet és a hazaszeret ünnepe. Miért? Mert ki kellett vonulni, s mindenki haza szeretett volna menni.)

Tudom, hogy ezekre kevesen szeretnének emlékezni. A mai fiataloknak ez olyan történelem, amit az iskolákban nem igazán mernek tanítani. Túl közeli eseményekre kell(ene) visszaemlékezni. Még élnek, élhetnek azok, akik memóriája megőrizte a történéseket, igaz a maguk emlékezete szerint. Így pedig nehéz a történelmet átírni, a magunk képére formálni, a magunk igazát bizonyítani a történelmi tényekkel.

A személyi kultuszról, s az agitációs propagandáról a mai fiataloknak még csak elképzelésük sincsen. Szerencsére nincsen. Honnan is lenne? Nem élték meg, nem tanultak, igazán még csak nem is hallottak róla.

Mi is tehát az a személyi kultusz és agitációs propaganda?

A személyi kultusz, a diktatúrákra jellemző, ahol egy állam (vagy intézmény) valamely vezetőjének, az állami gépezet által, a tudatos egyirányú állami (intézményi) kommunikáció – manipulativ – felhasználásával kikényszerített alázatos, szolgai tisztelete.
Eleinte ez a tisztelet őszintén is kialakulhat, de a hatalomra került „tisztelt vezető” iránti nagyrabecsülést, hódolatot, az általa kinevezett apparátus propaganda tevékenysége alakítja, irányítja, s a kommunikáció befogadóit egyértelműen úgy manipulálja, hogy a kötelező tisztelet kialakuljon, s feltétel nélkül fennmaradjon.

Az ilyen vezetőt tilos bírálni, aki mégis megteszi azzal szemben a hatalom képviselői fellépnek. Ennek következtében a legpuhább diktatúrákban, a „legegyszerűbb” esetekben csak – ahogyan pestiesen mondják: „parkoló-pályára teszik” az ellenfeleket, például „nyugdíjazzák” őket.  Persze csak akkor, ha a korhatárt elérték, vagy annak közelében vannak. Ha nem, akkor keményebb eszközökhöz nyúl a hatalom, átszervez, aminek az eredménye, hogy alacsonyabb beosztásba kerülnek, vagy rosszabb esetben állásukat vesztik el a kritizálók. A keményebb diktatúrákban már szabadságukat is, sőt akár életüket is elvesztik.

Ilyenkor alakul ki a sajtóban a legveszélyesebb cenzúra, az u.n. öncenzúra. Nemcsak a vezetői apparátus kinevezett cenzorai őrködnek azon, hogy a „szeretve tisztelt” vezetőről ne jelenjenek meg előnytelen, őt bíráló írások, fotók, filmfelvételek. Éppen az előző magyarázat okán az újságíró saját egzisztenciáját féltve öncenzúrát követ el. Azaz nem írja le, nem jelenteti meg véleményét, félve a következményektől.

Manapság ez raffináltabb formában jelenik meg. Természetesen a mindenkori sajtóorgánum tulajdonosa határozza meg a média irányvonalát. Korábban a média teljes mértékben az állam tulajdonában volt, tehát az irányvonalat az állami hatalom apparátusa határozta meg. Manapság a magántulajdon „fekszik le” az uralkodó hatalomnak, a hirdetési bevételek, a profit, vagy ami még ennél is rosszabb, például a frekvenciaengedély miatt.

A sajtóelmélet jól ismeri a bértollnok és a revolver-újságírás fogalmát. Aki a bértollnokot megfizeti, az annak az érdekeit képviseli. A revolver-újságírás, pedig többnyire egyenlő a zsarolással, ugyanis itt az újságírót azért fizetik, hogy valamit ne írjon meg, vagy éppen azért, hogy a konkurenciáról írjon rosszat, a konkurenciát lejáratva, vagy ahogyan ma nevezik: karaktergyilkosságot elkövetve.

A személyi kultusz kifejezést Nyikita Hruscsov szovjet pártvezetőnek tulajdonítják. 1956-ban ugyanis a híres Sztálint leleplező beszédében használta a kifejezést. Bár a személyi kultusz kifejezést sokan a sztálinizmus, a kommunizmus jellemzőjének tartják, azonban ez nem igaz, ugyanis számos más diktatórikus vezető körül kialakult, így például jól ismert a Göbbelsi propagandagépezet által kiépített Hitleri személyi kultusz. 

A „tisztelt vezető” által létrehozott vezetői apparátus és propagandagépezet céljai eléréshez igénybe veszi az agitációs propagandát, annak módszereit és eszközeit.
Az agitációs propaganda alapvetően részben a meggyőzésre, másrészt a diktátumokra épül.
Az agitációs propaganda minden esetben egyirányú kommunikáció (viszontválasz nem lehetséges). A kommunikáció befogadójának teljes mértékben hinnie kell abban amit neki mondanak. Nem kételkedhet, s nem lehet más véleménye. Azaz lehet, de azt el kell hallgatnia. Ma ezt úgy is szokták nevezni, hogy agymosást végeznek el a kommunikáció befogadóján. Fel sem merülhet a befogadóban az, hogy „tamáskodjon”, kételkedjen abban, amit a „szeretve tisztelt vezető” és emberei állítanak.

Az agitációs propaganda olyan tevékenységre, hitre veszi rá az embereket, többnyire a tömegeket, amelyekre önmaguk eredendően nem is gondolnak. Az agitációs propaganda módszereivel, eszközeivel győzi meg a hatalom a tömegeket saját igazáról.
Az agitációs propaganda célja a hatalom kiépítése, fenntartása oly módon, hogy eszébe se jusson a befogadónak másképpen gondolkodni.

Az agitációs propaganda legismertebb módszere a populista jellegű érzelmi kommunikáció, legtöbbször a düh-komm
unikációja és/vagy a siker-propaganda.
Az egyik esetben az agitációs propagandával megbízott kommunikátorok a dühöt, mint emberi érzést használják fel – az ellenfél helyett – az ellenség megsemmisítésére. A másik esetben a meggyőzés eszköze az eredmények eltúlzása, a siker propagálása. S, persze lehetséges az is, hogy a két féle, a düh- és a siker-propaganda metódus egyszerre jelenik meg a kommunikáció során.

Az agitációs propaganda eszközei között megtaláljuk legtöbbször a közpénzen kiadott siker-kiadványokat, ahol a vezető és az általa vezetett apparátus eredményeit sulykolják. Ilyen kiadványok lehetnek még a közvélemény-kutatásnak nevezett, de valójában propaganda célú kiadványok, de ilyenek lehetnek a közrendezvények, népgyűlések, stb. Ezeken a rendezvényeken a tömegpszichózisra építő gyújtóhangú beszédek hangzanak el, s így befolyásolják a közvéleményt.

Az agitációs propaganda klasszikus eszközei még a plakátok, a rádió és a televíziós reklámok. Az újabb korban, pedig a rádiókban és a televíziókban sugárzott manipulativ műsorok. Ilyen műsorszám akár a tv-híradó is lehet, elég csak a tudósításokat úgy elkészíteni, ahogyan az a hatalom érdekében áll. A média-iskolákban a televíziós szerkesztők szinte első óráikon tanulják meg, hogy a kamerát hol, s hogyan kell elhelyezni, például ahhoz, hogy a riportalanyuk kisebbnek, vagy éppen nagyobbnak látsszon.

Az agitációs propaganda leghatásosabb műfaja a pletyka, a suttogó propaganda, szokták  szájreklám elnevezéssel is emlegetni. Ebben az esetben a hatalom propagandagépezete például kiszivárogtat valamilyen információt, aminek nem kell feltétlenül igaznak lennie. A hatalom így szeretné„letesztelni”, hogy hogyan reagál(na) rá a közönség.

Kinek a felelőssége?

Nekünk az idősebb generációnak – akik ilyen korban, s közegben már éltünk – komoly felelősségünk van. Kinyitni az utánunk jövő generációk szemét, felhivni figyelmüket az előző korok hibáira, tévedéseire. A mi generációnk felelőssége, hogy felhivjuk a figyelmét a nálunk fiatalabbaknak, akik nem élhették meg azokat az időket, legalább halljanak azokról. Nekünk kell elmagyarázni az utánunk következő generációknak, az előző korok történéseit, hiszen tanítani annyi, mint átadni mindazt a tudást, amit az előző korok felhalmoztak.

Azt írtam az előbb: „Nem élhették meg azokat az időket”. Rájöttem, nincs igazam, ugyanis megélhetik. Ugyanis most éppen azt teszik.

Úgy tűnik, hogy a mai hivatalos állami kommunikáció megfelel a személyi kultusz és az agitációs propaganda ismert elméleti követelményeinek. Egyiktől sem idegen a manipuláció. Ma is ilyen manipulativ ismeret átadásnak nevezhetjük, ha a televízió-tudósító tudatosan nem lát meg több tízezer embert a saját háta mögött. Ha olyan utcai „járókelők” véleményét szerkeszti be a riportjába, akik nem bánják, hogy elvették a nyugdíját, akiket nem zavar a forint mélyrepülése, értéktelenedése, akik nem bánják, hogy a demokrácia ismét egypárti, s sorolhatnánk még a járókelők véleményét.

A jelenlegi állami kommunikáció nem tesz mást, mint másol. Másolja a szocializmus építése korszakának kommunikációs módszereit, sablonjait – persze saját céljai szerint átfogalmazva, lekommunistázva mindenkit, aki másképpen gondolkozik. Ettől azonban ez még másolás.
Kádárnak volt egy elhíresült mondása: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!” Ma is ezt a mondást halljuk, csak megfordítva, aktualizálva a kormánypárt érdekei szerint: „Aki nincs velünk, az ellenünk van”

Nem helyes, ha a kormány apparátusa azt gondolja, hogy „miénk a világ”, a mi eszménk az egyedül elfogadható, követhető meggyőződés. Nem helyes, ha a kormány emberei – bértollnokai – azt sulykolják, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van!
A mai magyar társadalom tagjainak egy része örül annak, ha a személyi kultusz módszereivel, kommunikációjával szépre „festett” vezetői, elmondják, hogy minek kell örülnie, azokat követik behunyt szemmel, ezért viszont elvárják, hogy az állam – az adófizetők pénzéből – gondoskodjon minden állampolgáráról.

Egyszerűen észre kell vennünk, hogy a huszonegyedik század elején, a mai magyar társadalom még mindig alapvetően feudális társadalom, kapitalista körülmények között, szocialista elvárásokkal rendelkezik.

S, hogy ezek után valóban van-e ma Magyarországon személyi kultusz és agitációs propaganda, annak megitélését, az olvasóra bizom…

Barát Tamás

 

Forrás: Demokrácia Akadémia – demokrata.info